Szégyen, vagy sem, őszintén bevallom, hogy egész eddigi életemben összesen négy alkalommal fordultam meg Miskolcon és valahogy nem is nagyon vágyom oda többször. Alap esetben Kelet-Magyarországon leginkább a tájakat, a természetet tartom megtekintésre érdemesnek, nem pedig az emberiség alkotta művi világot. Az valahogy annyira nem sikerült mutogatásra érdemesnek ezen a területen. Bár, ha jobban belegondolok, kevés olyan hely van, ami megérte a természet lecserélését az ember alkotta műanyag világra.

Az egyik utam, ami célirányosan, ráadásul több napra is Miskolcra vezetett, az egy könnyűzenei fesztivál volt. Bevallom, hogy már nem tudnám megmondani, hogy milyen évet is írtunk, de az biztos, hogy lassan már a tízedik évfordulóját ünnepelhetjük ennek az érdekes kis kiruccanásnak. Már az elindulásunk is érdekes volt, ugyanis csapatosan próbáltunk eljutni a fesztiválra, de közben kisebb-nagyobb problémákba ütköztünk. Az egyik ilyen az volt, hogy már hetek óta egy nagyon kedves barátunk lakását tataroztuk, mert éppen eladás előtt állt, és hát nem volt túl fényes állapotban. Megegyeztünk vele, hogy segítünk a felújításban, ha eljön velünk bulizni a már feljebb említett rendezvényre. Sajnos a dolgok nem haladtak túl gyorsan, ráadásul közben időközben egyeztetett időpontot egy Budapest területén ingatlan értékbecsléssel foglalkozó szakemberrel, akinek a segítségére szüksége volt a lakás eladási árának megállapítása tekintetében. Az ingatlan értékbecslő pontosan arra a napra ígérkezett, amikor mi a fesztiválra akartunk indulni. Megbeszéltük a barátunkkal, hogy azért mi a biztonság kedvéért előre megyünk, hogy jó sátorhelyünk legyen, ő meg majd egy későbbi vonattal utánunk jön, és akkor így még mindenki viszonylag jól jár, vagy hát sokkal kevésbé rosszul, mint ha szegény srác kihagyná ezt az ígéretesnek tűnő bulit.

Az indulás napján azonban kiderült, hogy a srác járt a legjobban, ugyanis az ingatlan értékbecslő csak Budapesten dolgozik, de egyébként a családja Miskolcon él, akikhez pont hazautazott a hétvégére, így a barátunkat kocsival utánunk tudta hozni. Szinte majdhogynem egyszerre értünk a városba. Aztán jött a meglepetés, amivel egyikünk sem számolt, hogy rengeteget kellett a vasútállomásról a fesztivál területére gyalogolni, ráadásul rekkenő hőségben. Eléggé erőltetett menet szagú volt a dolog, és a félórás gyorsütemben történő haladás után, nem hogy a fesztiváltól, de még az élettől is elment a kedvem. Főleg, hogy ezeket az információkat nem is sejtve, a vonat utat italozással töltöttük, így a társaság a legkevésbé sem volt szomjasnak mondható az érkezés pillanatában, kivéve a kocsival utánunk száguldozó barátunkat. Legalább egy valaki jót nevetett a történteken.

Miután megérkeztünk, lepakoltunk, és sikeresen felállítottuk a sátrakat, már azt hittük, hogy a nehezén túl vagyunk a dolgoknak. Hát nem így történt. A fesztivál szervezői az összes érdekes együttest az első napra szervezték le, amiről mi az italozás nagy hevében olyan gyönyörűen lemaradtunk, hogy azt öröm volt nézni. Másnap reggel éppen a sátraink árnyékában készültünk fel a következő nap gyönyörűségeire, amikor is egy vadidegen arc megállt mellettünk és közölte velünk, hogy ő a szervező brigád egyik tagja, és sajnos előző este elfogyott minden pénz, mert nem hozott annyi látogatót a fesztivál, mint várták, így be kell rekeszteni a rendezvényt. Nem csak a mi körünkben, hanem globálisan nagy felháborodást váltott ki ez a hír, így hát megpróbáltunk együttes erővel kiskaput találni.

Végső megoldásnak azt hoztuk össze, hogy mindenki, aki maradni kívánt, felajánlott egy kisebb összeget, béreltünk hangtechnikát és hangszereket és a maradék két éjszakán mi zenéltünk és szórakoztattuk a nagyérdeműt, azaz magunkat. Végül is egész jó élménnyel zárult az utunk, csak nem azt kaptuk, amire számítottunk.